Anyukám mindig azt mondta, hogy mindenki úgy b@ssza el az életét, ahogy akarja.
De nekem miért nem jár ez a privilégium?
Eldöntöttem, hogy költözöm. A cél a főváros, nem messzebb, nem távolabb, nem mellé, hanem pont oda. Budapest.
Mikor?
Minél előbb.
Hogyan?
Bárhogyan.
Miért?
Mert itt megfulladok.
Nyilván, kell hozzá tőke. Valamennyi van is, de nem elég, nyilván. Fedél lenne a fejem felett, de nem érek vele sokat, ha közben éhenhalok, nem? Hát de.
De megoldom a piszkos anyagiakat.
Első körben arra gondoltam, hogy első lépésként talán jó lenne felköltözni. A legenda szerint egy hét alatt lehet ott állást találni. Hogyan? Beadod a jelentkezésed, hívnak, interjú, aztán jeleznek, ha fel vagy véve. Bumm, nem nehéz. Bár, akkor az, ha mondjuk nem tudod azt mondani, hogy bocs, holnap reggel kilenckor nem tudok ott lenni, mert amúgy 3 óra az út, tehát legkésőbb négykor kéne kelnem, hogy elérem az ötös vonatot, kitaláljam, hogyan keveredek oda, aztán, ha sikerül is odatalálnom, egy tőmondatot sem leszek képes összerakni, annyira totálon leszek a fáradtságtól. Előző este meg nem tudok felmenni, mert, mégis, hol alszom?
Ha van albérlet, akkor egyszerűbb. Felkelek hétkor, fél óra alatt embert csinálok magamból és kilencre csak odaérek, ha van egy-másfél órám, nem? Hát de.
Szóval, ha van egy szállásom, onnan egyszerűbben jutok el interjúkra és megkímélem magam a vonatozásoktól. Mert a f@szomnak van kedve feldöcögni, aztán egy interjú után ahelyett, hogy letenném a seggem otthon a kanapén, vagy az ágyon, még három órát zötykölődni a vonaton. Elmenne rá az egész napom...
Szeretek utazni. De nem két órás eltéréssel három órákat, azért, mert csak. Nem egy fél órás beszélgetésért.
Namost, ha aszerint, akivel egy fedél alatt élsz, ez máshogy van, akkor következik a vita. Mert először legyen a kezemben munkaszerződés!
Munkaszerződés hogyan kapok?
Személyes interjú után.
A Skype annak számít?
Távolról sem.
Mi kell akkor hozzá?
Össze-vissza vonatozás, azaz több utiköltség, azaz kevesebb pénz a megélhetésre az amúgy is szűkös keretből.
Megéri?
Nem.
És ha meg is éri? És, ha egy hónap után hazajövök? Akkor mi van?
Belevágtam vaktában az ismeretlenbe, kaptam az utamba egy jó nagy követ, pofáraestem, aztán jöttem haza.
És akkor mi van?
Semmi.
El akarok menni, el akarok bukni, fel akarok kelni, akarom centizni a filléreket, akarok úgy elmenni egy szép ruha mellett, hogy "talán majd máskor", akarok csak azért aludni, hogy kevesebbet egyek, és akarok bámulni a plafonra tök egyedül az üres, bérelt szobámban.
Mindenki úgy b@ssza el az életét, ahogy akarja. Én is akarom ezt a privilégiumot.