A cikkben sok általánosítás van, aminek az alapja az, hogy rengeteg ilyennel lehet találkozni, s ugyanazon séma alapján, alig eltérő jelenetek zajlanak le.
Nyilván rengeteg kivétel akad, akit sértek a cikkel, elnézését kérem. Akinek nem inge, ne vegye magára.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy a cikk a tervezés fázisból kitörjön és megvalósuljon. Miért? Nos, régóta van már mit, s kinek magyarázni erről az egész
Első körben szeretnék valamit kiemelni magában a névben. Free, azaz mentes. Nem gyerekellenes, nem gyerekgyűlölő, nem is gyerektelen. Mentes. Ahogy a békés vegán nem akarja a húsevőket felgyújtani, a gyerekmentes sem átkozza ki a világból azt, aki gyereket vállal. Mindenkinek a saját döntéséről van szó. Tudjátok, élni és élni hagyni. ( Döntés, így az sem sorolandó ide feltétlen, akinek nem lehet gyereke.)
Ne turkáljunk egymás méhében!
Van, aki nagyon durván félreérti a jelengéget, azt hiszi, gyűlölik a gyerekeket, a gyerekmentes csoportok semmi másról nem szólnak, csak arról, hogy kiposztolunk gyerekeket és kommentelgetnek alá, hogy "de ronda krumpli", vagy "jaj de megölném".
Pedig egyáltalán nem erről van szó. Persze, vannak negatív példák is, én is látok hasonló posztokat, akik valóban azt hangsúlyozzák, ecsetelik, hogyan bánnának el azzal a síró gyerekkel. De az megint más tészta, az már a gyerekellenes, vagy gyerekgyűlölő kategória. Nem ugyanaz.
Ami őket összeköti, az a puszta tény, hogy különféle okok miatt, de nem akarnak gyereket vállalni. Nem szeretik őket, trauma érte őket, nem érzik magukat alkalmasnak... Hiába sorakoztatunk fel érveket, mindig jönnek a szokásos mondókák.
Figyelem, aki gyerekmentes, 90%, hogy találkozott már ezekkel, ahogyan én is:
- Majd ha lesz sajátod, megtudod! - Nem szeretném.
- Fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen döntést meghozz. - Akkor mi van a tinimamikkal?
- Mikor a kezedbe adják a sajátod... - Azt, ami nem lesz?
- Ki nyitja rád az ajtót öreg korodban? - Az öreg barátnőim. Nem biztos, hogy a gyerekem rám fogja nyitni, ha mégis lesz.
- Ez az élet rendje. Nőként kötelességed szülni. - Nincs jogod megmondani, nekem mi a kötelességem.
- Bezzeg aki akar, annak nem lehet! - Ha én szülök, attól jobb lesz annak, akinek nem lehet gyereke?
- Önző vagy! Ennyivel tartozol a társadalomnak! - Mert majd te azt tudod...
- Hát az ilyennek ne is legyen gyermeke! - Látod, valamiben mi is egyetértünk ;)
- Ha anyád is így gondolkozott volna! - Akkor most őt osztanád.
Unjuk. Nagyon durván unjuk ezeket a szövegeket. Biztosan háromszor ennyit tudnék még írni, mind hallottuk, ismerjük ezeket a kártyákat, érveket, amik semmit nem mozdítanak meg bennünk.
Ezzel az a baromira nagy baj hogy nem kapjuk meg azt, ami az embernek alanyi jogon jár: Tisztelet.
Nem tartják tiszteletben a magánéletünket, a döntéseinket, hogy mihez kezdünk a saját nemiszerveinkkel.
Az tud minket igazán zavarni, amikor olyan terhet akarnak a nyakunkba akasztani, amit nem nekik kell cipelniük minimum 18-20 évig. Nem vágyunk gyerekre, és ha engedünk a nyomásnak, semmi garancia nem lesz rá, hogy végtelen odaadással fogjuk nevelni az utódot. Ja, szeretni fogjuk biztos, a mi vérünk, meg minden. De alapból nem akartuk. És ha a gyerek nem tervezett, vágyott lélek, már sérültként startol el az életben. Ez kinek jó?
Ráadásul milyen jogon szól bele bárki a döntéseinkbe? Mármint, én sem mondom meg a szomszédnak, vagy bárkinek, hogy takarodjon abortuszra, vállaljon még egy gyereket, vagy többet már igazán nem kéne. Semmi közöm hozzá!
Sokat kapjuk az osztást, hogy milyen szar emberek vagyunk, hogy utáljuk a gyerekeket. Pedig nem utáljuk őket, vagyis nem mindannyian utáljuk, ráadásul nem az összeset. Én is mentem már oda babázni egy kisgyerekhez, mert azt tényleg aranyosnak találtam. Képmutatásból nem fogok én senkinek sem gügyögni. Csak azért, hogy a boldog anyuka ne akarjon megölni a tekintetével? Hidegen hagy, mi a véleménye.
Minket az zavar, hogy nagyon sokan nem képesek megnevelni a gyermeküket. Nem mondom, hogy én jobb szülő lennék, sőt, tudom, hogy borzalmas anya lennék, így megadom az esélyt annak a kis léleknek hogy máshova szülessen le. Oda, ahova remélhetőleg várják is őt.
Azokból a gyerekekből lesznek a visító, üvöltő, hisztiző törpe szörnyek, akiket nem nevelnek. Apuci fél, hogy a hercegnője nem fogja szeretni, ha nem veszi meg neki a Barbie babát. Anyuci retteg, hogyan néznek rá a boltban, ha a kicsi kincse üvölteni talál, mert nemet mond a csokira. A szülők úgy gondolják, nem szabad a gyermeket szabályozni a szabadságában, így nyugalommal nézik végig, ahogy az idős nénit rugdossa, leborítja a csokipultot a benzinkúton, sikítva zavarja a pihenni vágyók nyugalmát, a wellness részlegen bombát ugrik a medencébe, hogy jól összevizezze a mellette relaxáló nő gondosan felkontyolt haját, vagy egyszerűen odamegy máshoz és elkezdi ütni, vagy felmászik oda, ahova nem kéne. Bezzeg, ha leesik, mindenki szemét idióta lesz.
Várj, miért én vigyázzak a gyereked testi épségére? Nem én csináltam, miért vagyok én felelős? Mellesleg, ha meg rászólnék, akkor meg azért pörölnél velem. Dobj be egy Xanaxot és tipli vele a balesetire.
Az ősanyák igazi profinak számítanak. Nevelés helyett mámoros mosollyal az arcukon figyelik, mit csinál a gyerek, s bármit tesz nem szól. Mindenkinek legyen kötelessége elviselni, mosolyogni rá, vigyázni rá, s aki ezt nem teszi, az rossz ember. Sőt, nem is ember.
Beleszólni nem szabad, nem telefon, ő jobban tudja, sőt, másoknak is majd ő megmondja, hogyan kell gyereket nevelni. (Az ilyenek egymás között mennyit veszekedhetnek :D)
Pontosan tudjuk, hogy a nevelés, vagy annak hiánya az oka a gyerek viselkedésének. Ezért nem a gyerekkel van a bajunk, hanem a mostanában elszaporodott ősanya, vagy momzilla típussal, akiket fentebb említettem.
Az ősanyáknak ismérve még az is, hogy előjogokat követelnek maguknak. A kasszánál engedjem előre akkor is, ha késésben vagyok, mert ő édesanya. Hajoljak vízszintig könnybe lábadt szemekkel, mert ő édesanya. Adjak neki, meg a kicsi kincsének mindent is, mert ő édesanya.
Ehhez általában társul egy jó, testes adag mártírkodás is.
- Nem tudod, mi az a fáradtság, amíg nincs gyereked! - Meséljek róla?
- Ugyan mitől lennél te valaki? Hisz nincs is gyereked! - Mást tettem le az asztalra, köszi.
- Nem értem, ha nem vagy szülő, mivel töltöd azt a sok szabadidőt? - Nekem is van ám dolgom, feladatom.
- Sokszor akarom feladni, sokszor akarok másik életet, aztán a csöppségem mosolyát látva rájövök hogy nem cserélnék senkivel. - Mentem elcsöppenek...
- Te tudod, mi az az énidő? Dehogy is, én anya vagyok! - Pedig, ha utánajártál volna annak, mit is vállalsz...
Tulajdonképpen ezek a posztok arról szólnak, hogy
"Kegyetlenül szarul érzem magam, nincs magamra időm, de anyának lenni a legcsodálatosabb a világon!"
Persze, elhiszem, hogy sokan vágynak az anyaságra és ez egy életcél, de nem vagyunk egyformák és sokan ezt nem tudják megérteni. Nem akarják elfogadni a tényt, hogy van, aki inkább karriert épít egész életében, akinek az utazás fontosabb, mint a szülés. Ezer meg egy oka lehet, miért mondunk nemet.
Az, hogy te szerettél volna gyereket és van is, őszintén örülök az örömödnek, élj boldogan, szeresd, meg ő is téged. Legyen szép életetek, de engem hagyjatok a nyaggatással, jó?
Következhet akkor az, ami miatt oldalt alapítottunk és csoportokba verődünk?
Had idézzem egy kedves csoporttag szavait:
"Mindenhez IS oda lehet tenni a gyereket indoknak/kifogásnak/megható ténynek/előjognak/dekorációnak/önigazolásnak/programnak/magyarázatnak/kötőszónak."
Mindig, mindenhova oda kell valahogy biggyeszteni a gyereket.
Vettünk egy kutyust. Lefotóztuk a gyerekkel, de a kutyából alig látszik valami, a gyerek, aki senkit nem érdekel a kutyás csoportban, kitakarja.
Bármire rá lehet vágni, hogy "de nekem gyerekem van!"
Teljesen mindegy, hogy milyen témáról van szó, a gyereket bárhogyan, bármiért, bármilyen kontextusban fel lehet hozni.
Illetve, a Facebook feed is tele lenne spammelve a gyerekekkel, ha nem kapcsolnám ki az ilyenek követését.
Az, hogy a kutya belefeküdt a sárba, gusztustalan, de az, hogy a gyerek milyet hányt, vagy kakilt, az a vasárnapi ebédnél is totál elfogadott.
A mi csoportunkban, ha szóba is kerül a gyerek, a kép kommentbe kerül. Mindenről szó van, sokmindent megbeszélünk egymás között, legyen az bármilyen téma. És senki nem jön oda, hogy a kommentszekcióban az arcunkba tolja a gyerekét.
A végére pedig jöjjön egy keményebb téma, ami megint csak feltolja a pumpát:
A nyomorba szülés. Miért?
"Ahol három gyerek elfér, ott elfér a negyedik is"
Helyesen ez a mondat: "Ahol három gyerek nyomorog, ott a negyedik is nyomorogni fog."
A gyerek tisztes, rendes neveléséhez azért a vágyon kívül jópár dolog kell.
A szeretet fontos, de ahogy barátságot nem tudsz tankolni a pajtás autójába, szeretetből sem fog a gyerek jóllakni.
Kell biztos lakhatás, egy biztos tető a fejed fölé. A fejetek fölé.
Kell egzisztencia. Pénz, rengeteg pénz, amiből megveszed a babaruhákat havonta, megveszed a pelenkát az ételt, a hordozót, a babakocsit, a popsikenőcsöt, a jó ég tudja még, hogy mit.
Kell egy egészséges lelki, mentális háttér. Nem hangzik jól, de tele mentális gondokkal nehezen lehet egészséges gyereket nevelni. Ismerek szív- és pánikbeteg lányt, akinek Stockholm-szindrómás az anyja, s pont ez okozta a bajt a lánynál is. És még véletlenül sem mentünk el Gypsy Rose Banchard híres esetéig.
Sok helyen nem adatik meg, de előny ha a két szülő harmonikus kapcsolatban él egymással. Vagy nem a gyerek előtt eszik egymást.
Az a baj, hogy sok olyan gyerek születik, aki nem tervezett, akinek nem adatik meg az, ami szükséges, vagy aki pusztán eszköz. Csináljunk gyereket, mert CSOK, babaváró, családi pótlék, SZJA mentesség. Ezekkel senki nem lesz kisegítve, ha kiszámoljuk, egy évben, vagy egy hónapban mennyibe kerül egy gyerek megfelelő ellátása, nevelése.
"Kisfiam, azért születtél meg, mert anyádéknak kellett a pénz."
Nem jó ez így. Komoly gondok vannak rendszer szinten.
Mi lenne, ha a mennyiség helyett a minőségre koncentrálnánk?
