A mai középosztálybeli életről szeretnék most beszélni, külön hangsúlyt fektetve a munkaerőpiacra.
Az ember az ideje nagy részét úgyis a munkahelyén tölti, ha
van…
Szóval, vannak a szerencsések (inkább kemény munkások), akik
olyan mindsetet és hátteret kaptak, agy szereztek, hogy vállalkozást építenek.
Céget alapítanak, embereket alkalmaznak. Azokat az embereket, akikről most szó
lesz.
Középosztály. Csillogó gyermeki lelkesedéssel nézzük a
felnőtteket, akik mindenre tudják a választ, mindent magabiztosan és midnen
kétséget kizáróan tökéletesen csinálnak. Aztán lepofoz a valóság. Újra és újra
ráismerünk dolgokra, mert ugyanazt a mintát visszük mi is, amit ők.
Iskola után mókuskerék, egészen a halálig. A nyugdíjkorhatár
úgyis folyamatos növekedésben van, mikor jutunk el oda, hogy az egyetlen út
néhány békés évre a rokkantnyugdíj lesz?
Szóval mókuskerék. Mit jelent ez? Az, hogy minden reggel
elmegyek dolgozni valaki másnak. Ez az elvárás, ugye, felkelsz, dolgozol,
hazamész, kipihened magad, hogy mégtöbbet tudj dolgozni. Elvárás, hogy az én
életcélom az legyen, hogy valaki másnak az álmát építem. Arra szánom az éveim, hogy
a társaimmal együtt toljak egy gépezetet, amit valaki más létrehozott, s amiben
az a bizonyos „Valaki Más” az örömét leli. Ami az övé.
De mi van az én álmommal? Miért éri meg ez nekem? Persze,
kapok fizetést. Amit elköltök számlákra, élelmiszerre, albérletre, hitelre,
rezsire… De ebből mi az enyém?
A fedél a fejem
felett? Nem. Csak bérlem.
A pénz, amit megkeresek? Nem. Mind elmegy a banknak, a
telefonszolgáltatónak, az üzleteknek.
A ruháim? Nem. Azért hordom, hogy megfeleljek a dresscodenak.
A szabadságom? Nem. Pihenek, amikor mondják, hogy tudjak még dolgozni.
Az időm? Nem. A munkáltatóm osztja be.
Az életem? Nem… Mert belementem ebbe a borzasztó spirálba, a véremmel
írtam alá azt a láthatatlan szerződést, amit most olyan kétségbeesetten
próbálok felbontani.
Azért, hogy visszanyerjem az
irányítást, visszataláljak a saját utamra, ahol megtalálom a saját álmom. Hogy
végre elkezdhessek építeni valamit, ami az enyém.
Amire én büszke lehetek, amit én hoztam létre.
De mind tudjuk, mi következik… Érdekel ez bárkit is?
„Megint csak a hiszti! Tűrd fel az ingujjad, szívd fel magad és menj vissza dolgozni! Mind ezt csináljuk!