Vannak bizonyos napok, amik eltérnek a
többitől. A Nap kelt fel máshogy, vagy nekem van más hangulatom? Őszintén,
fogalmam sincs. Illetve van, de közel sem biztos, hogy a közelgő, havonta
bekövetkező stressz forrás lehet az oka, hiszen némely ilyen napon egész
egyszerűen túl jó kedvem van, hogy törődjek mindenféle bullshittel.
Jelenetváltás: Milyen is egy jó barát? Veled
sír, veled nevet, örömmel hallgatja végig, hogy milyen öröm ért, vagy éppen mi
a szíved panasza, milyen kávé ömlött a kedvenc pulcsidra, hogyan lehet kiszedni
a foltot, miért utál téged mindenki, a világ is ellened van, mert tetejébe még
el is ment a busz az orrod előtt, lemerült a telefonod és nincs mit nyomkodnod
kakilás közben, hiszen a laptopot mégsem viheted magaddal…
Aztán van az a nap, amikor őszintén megírom: „Figyelj, ezt majd holnap, jó?”
Azért holnap, mert éppen ma van az a nap,
amikor nem akarom ezeket hallgatni/olvasni. Mert ma van az a nap, amikor egész
egyszerűen nem érdekel. Jó kedvem van,
és nem akarom elrontani, vagy éppen megvan a saját magam kínja és nincs sem
időm, sem energiám, sem kedvem ahhoz, hogy még a tiedet is a vállamra vegyem.
Miért? Mert egészen egyszerűen nem és
kész.
Azzal, hogy azt mondom, írd le, megkérdezem,
mi a baj, aztán igazából meg sem nyitom az üzenetet, hanem egy másnapra
halasztott feladatnak tekintem, nem hiszem, hogy előrébb jutunk. Magamat
ismerve, ha kihányom magamból a nyomoromat valakinek, akkor mielőbbi reakciót, vigaszt,
vagy bármi hasonlót várok. Ha nem látja, nem nyitja meg, „pedig online!” ,akkor rosszul esik. Biztosan… nem érdekli?
Ez lehet az oka, s én is csak most jöhetek rá
arra, hogy ő nem mondja ki, inkább szavak nélkül fordul el a képernyőtől, mert
most nincs kedve a sírásomhoz. Ilyenkor az a helyzet, hogy van másik öt ember,
akinek ugyanúgy el tudom panaszolni az eget rengető gondjaimat, így nem
probléma, ha azt mondod:
„Bocs,
most nem érdekel. Holnap szívesen meghallgatlak, de most ne, ha lehet.”
Bumm, kész, el van fogadva és meg van értve.
Teljesen jól van ez így, nincs sértődés… Jobb esetben. Aztán van az az ember,
aki visszakérdez, baj van-e, meg az az ember, aki helyből támad, mert nem
álltál készenlétben éppen akkor, hogy az ő letört körmének rendezz gyászmisét a
Facebookon. Szomorú.
Úgy gondolom, mindenkinek jár egy kis detox. Barátok vagyunk, ott vagyunk
egymásnak, együtt sírunk, s nevetünk, ugyanakkor megértjük egymást. Ez arról a kompromisszumról is szól, amikor
kicsit kibírjuk, hogy a másik el van foglalva kizárólag saját magával. A
szupermamik közt gyakori szó, fogalom az „énidő”.
Amikor csak saját magaddal foglalkozol, senki mással.
Szüksége van mindenkinek „énidőre”, amikor nem
érdekel a szomszéd néni csípőprotézise, a legjobb barátnőd szerelmi bánata, a
kollégád és a főnököd feszült viszonya, csak saját magad.
Merj megengedni magadnak egy teljes nap
szünetet, amikor csak beülsz egy kád forró, habos vízbe, a kezeidbe veszed a
frissen lefőzött, tökéletesre ízesített, literes meggyes teádat, lehunyod a
szemeid és relaxálsz. Nem aggódsz semmin, belehelyezkedsz a pillanatba, s fogod
érezni az egésznek a varázsát: „Olyan
tökéletes ez a pillanat. Nem tudom az időt, nem is érdekel, hiszen nem sietek
sehova, nem várok semmire és senkire. Csupán létezem a mostban és jól érzem
magam.”
Ennél jobb érzés nincs a világon. S mi kell
ehhez? Egy kis magány és elszigetelődés az emberektől.